Kutyák és / vagy gyerekek
2011.02.19.
Mindig is voltak kutyáink, amikor gyerekek voltunk és most szülõként is, boldog kutya és macskatulajdonosnak mondhatjuk magunkat. A 2 kis buldogunk velünk együtt virrasztott az éjszakai babasírásokkor és a hátukon támaszkodva tanult meg járni lányunk; Bíbor.
A második baba sem váratott sokat magára, de családunk létszáma mindig csak növekedett! Soha nem jutott eszünkbe, hogy a gyerekek miatt megváljunk a nálunk családtagnak számító négylábúaktól. Boci és Zsömi állandó és odaadó játszótársai voltak gyerekeinknek.
Azután, amikor eljött az idejük, elmentek a szivárványhídon túlra.
Nehéz leírni, hogy akkor mit éreztünk, de akinek nyalta már meg kezét / arcát kutya, akire farkcsóválva ugrottak már rá, amikor fáradtan hazaért egy nehéz nap után, az tudja, és soha nem felejti el.
Szóval teltek a napok, a fájdalom halványodott, de éreztük; így nem lehet teljes a családunk.
Azután egy májusi napon megérkezett hozzánk egy fehér szõrgombóc. Kicsi volt, de az elsõ pillanattól kezdve tudta és tudtuk mi is, hogy hozzánk tartozik. Mindig is hittem abban, hogy nem az ember választ magának kutyát, hanem a kutya választ gazdát, és ha hagyjuk, hogy ezt megtegye, örök társunk lesz!
Szóval hozzánk került Dongó, egy komondor. Igen, nem egy tacsi vagy egy uszkár, hanem egy komondor, 2 kicsi gyermek mellé. Azt is hiszem, hogy egy állat soha nem magától válik agresszívvé, tehát eszünkbe sem jutott és jut a mai napig, hogy veszélyt jelentene a gyermekeinkre. És most, hogy mindkét gyerkõc már ovis, elmondhatom, hogy soha nem okozott nekik fájdalmat, nem ijesztette meg õket, sõt bármikor rá merném bízni õket, mert biztos vagyok benne, hogy élete árán is megvédené õket!

Azután egy kora tavaszi napon a híradóban megláttunk egy végtelenül szomorú, agyongyötört és már megtört szempárt. Szaporítót fogtak Gyálon szólt a hír. 9 kutyát koboztak el, akik hihetetlen körülmények között saját ürülékükben, 1 nm-en élték egyhangú napjaikat.
Azonnal kutatni kezdtünk, hová kerültek ezek a kutyák. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy hazahozunk belõle akár egyet is, egyszerûen csak szerettük volna õket megsimogatni egy kicsit megszeretgetni, megbizonyosodni arról, hogy már jó helyen vannak. Így kerültünk elõször a Noé-hoz. Emlékszem nagy sár volt akkor is, és amíg bejutottam csak azon morgolódtam, hogy milyen koszos és piszkos lesz mindenünk, de ezek a dolgok csak addig foglalkoztattak, amíg a kapu be nem zárult a hátunk mögött. Hitetlenkedve néztem körül; kutyák, lovak, szarvasok és tehenek, struccok és még sorolhatnám az állatok sokaságát, de fölösleges, mert biztosan kimaradna valaki a listából. De nem is ez döbbentett meg igazán, mert állatkertben már jártam, hanem az, hogy szinte csak boldog állattal találkoztam. Voltak persze olyanok, akikbe még nem tért vissza a bizalom, de a reményt már nekik is látni lehetett a szemükben. A „minire” csak jó sokára jutottunk el, mert mindenkinél megálltuk egy kicsi simogatásra, vakargatásra.
Egy konténer adott otthont a frissen behozott buldogoknak. Beléptünk és összeszorult a szívünk, mert bár a külsejükön látszott, milyen kegyetlen életük volt, a szemek már csillogtak. A leghátsó kennelben volt Coccolino, talán a legfélõsebb közülük. Míg a többiek a jutalomfalatkák láttán felbátorodva a rácshoz passzírozták orrocskájukat, õ búskomoran csak felénk fordította a fejét. Leguggoltunk, hívogatni kezdtük és talán a gyerekek jelenléte adhatott neki egy kis önbizalmat, hogy odajöjjön a rácshoz.
Mi ezt a kutyát hazavisszük, fogalmazódott meg bennünk a gondolat. Nem , nem a gyerekek kezdtek el nyafogni, hogy de nekik ez a kutya kell … Hanem, valahogy úgy éreztük ez a kis nedves orr, az a két megtört barna szem és a remegõs kis testecske hozzánk tartozik.
Persze nem ilyen egyszerû örökbe fogadni egy kutyát, mi is végigmentünk az ellenõrzésen, mire Chili, alias Coccolino hozzánk kerülhetett.

7 hónapba telt, mire teljesen rendbejött a kis lelke. 7 hónap kellett ahhoz, hogy megtanulja; a teraszra kitett virág nem jelent veszélyt, a vendégek nem bántani akarnak és a séta tulajdonképpen milyen nagyon jó dolog. Most éppen itt horkol teljes odaadással és esténként vígan rohanja le Dongót egy kis játékra. Igen egy komondor és egy kis angol buldog, akik a legjobb barátok a világon és ugyan van némi méretbeli különbség közöttük, de Chili teljes lendülettel száll be Dongó oldalán egy csatába, ha kell, ha nem, mert hát õk mégiscsak egy család.
Szóval, ekkor már megjelentek a rossz megjegyzések; minek kutya ( nemhogy 2, de egy is sok ) 2 gyerek mellé, nincs elég gondunk, biztos valami betegséget fognak kapni tõlük, elõbb-utóbb féltékenyek lesznek rájuk és megharapják õket, stb.
Ezek a gyerekek soha semmiféle rossz tapasztalatot nem szereztek, egyszer nem történt
baleset, de még a legcsekélyebb sem nálunk és semmilyen betegséget nem kaptak el amit a kutyák okoztak volna!!!!
A történetünk azonban nem ért még véget itt, ugyanis, Chili érkezésével egy óriási és boldog közösség tagjaivá válhattunk. Igaz, hogy kevesebb idõt tudunk a Noén kinn tölteni, mint szeretnénk, de részünkké váltak és boldogan, finomságokkal felpakolva megyünk ki hozzájuk amikor csak tudunk.
Mint ahogy azt korábban már írtam, hiszem, hogy minden ember mellé rendelve van egy (vagy több) kutya, és ha egymásra találnak, attól a pillanattól érzik teljesnek magukat és az életüket.
Tehát rendszeres látogatói voltunk a menhelynek és weboldalának. Amennyire lehet, figyelemmel kísértük a mentéseket és bár tettel, fizikálisan nem sokat segíthettünk, mindig volt egy-két csomag finomság, pokróc vagy törülközõ, amit odaadhattunk. Imádtuk a kutyáinkat és a cicánkat ( mert egy bevásárlás alkalmával találtunk egy 2 hetes kiscicát és persze nem hagyhattuk ott a novemberi hidegben ) és boldogan éltük a napjainkat, eszünkbe sem jutott, hogy tovább gyarapítsuk, amúgy sem kicsi és nem unalmas falkánkat, de … Egy öreg kutyáról olvasva, azonnali döntést hoztunk. Õ volt Vezér ( a 9 éves csendõr-puli avagy fekete komondor ) Szomorú története teljesen letaglózott bennünket. A cikk olvasása után, szinte aznap útnak indultunk, hogy meglátogassuk. Azt gondoltuk, hogy fel vagyunk készülve arra a látványra, ami fogadott bennünket, de nem voltunk!!!!! Az „õsz öregúr” lelkileg teljesen összetörve egy helyben feküdt, bundája szinte lefagyott a jégre, enni egyáltalán nem akart, ami aztán le is gyengítette. Segíteni akartunk, de nem igazán tudtuk, hogyan is tegyük, de ösztöneink és kutyás elõéletünk a segítségünkre voltak. Elõször csak álltunk mellette, majd simogattuk, vakargattuk, ha elfordult hagytuk egy kicsit, aztán kezdtük elõröl. A második alkalommal megnyírtuk a bundáját, ami olyan hosszúra volt hagyva, hogy akadályozta a járásban. Kb. 15 kg (!!!! ) szõrtõl szabadítottuk meg, aminek eltávolítása után sokkal mozgékonyabb és már-már vidám lett. Az étvágya is kezdett megjönni, amit az bizonyított, hogy a számára bevitt farhátakat, szinte maga vette ki a szatyorból, mert mi nagyon lassúnak bizonyultunk.
Egy újabb szerelem, ami beteljesedett.
Most 2 hónapja, hogy õ is itt van velünk, saját háza van és saját gazdái. Már tudja mi az a póráz és azt is hogy az nem feltétlenül okoz fájdalmat, tudja, hogy holnap is itt lehet és tudja, hogyha kivisszük az erdõbe, vissza fogjuk hozni, és nagyon jó dolog az erdõben érdekes szagokat szimatolni, szaladgálni, és tudja azt is, hogyha nélküle megyünk el, akkor is vissza jövünk. Hamarosan azt is megtanulja, hogyan játsszon együtt a többi kutyával.
És hogy mi is a lényege ennek az írásnak?
Büszke vagyok! Büszke vagyok azokra az emberekre, akik állatmentéssel foglalkoznak, büszke vagyok azokra, akik kijárnak és boldogan töltik szabadidejüket a meggyötört állatokkal, reményt és szeretet adva nekik, büszke vagyok a gyerekeimre, hogy ennyi idõsen felelõsen gondolkodnak, hogy tudnak szeretet adni és ez által boldognak lenni.
Ugyan nem járjuk minden évben a tengerpartra, nincs luxus autónk és nem egy kacsalábon forgó villában lakunk, de van Apa, Anya, Bíbor, Gorda, Szösszi, Dongó, Chili és Vezér, így EGYÜTT!

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon