Búcsú Flórától!
2015.02.19. Könnyek közt írom, hogy Flóra pénteken örök álomra szenderült. Békésen elaludt hatalmas ûrt hagyva maga után, mind a mi, mind a kutyatesói szívében.

Fájdalomtól és ürességtõl kongó a ház nélküle, nem indul intézkedni senki, nem asszisztál a fõzésnél és nem altat el a horkolása.

Elment és már sosem jön vissza, nem jelzi már többé, hogy két perces késésben vagyok az etetéssel, ami miatt menten éhen fog halni; nem szerez több trófeát a szépségével, nem ismerhet meg több embert, akiket az elsõ percben elbûvölhetne a kedvességével.

A Bulldog Fajtamentés egy gyáli szaporítótól hozta el több társával együtt 2010-ben. Egy BullBlogban láttam meg kismalac formáját, amint sárban és vízben hempergett.

Amit Évi írt akkor róla: "Flóra, a pancsoló kislányunk élete sem volt eddig fenékig tejfel. Szaporító teleprõl érkezett hozzánk, majd gazdihoz is költözött, ám a belváros, a zajok, autók, tömeg, nem neki való. Ettõl annyira bestresszelt, hogy a gazdik jobbnak látták visszaadni. Alig pár hétre rá újra jelentkezett Flóraseptre egy család, reméltük végre eljött érte is az Igazi, ám 2 hét elteltével visszakerült, itt a család férfitagja volt határozatlan, amit Flóra ki is használt, és félelmében sajnos oda-oda kapott. Ezt nem tudták kezelni, így megint nálunk van. Flóra egész nap a mezõn szaladgál, hempereg, pancsol és semmi probléma nincs vele. Neki egy türelmes, ám határozott gazdira lenne szüksége, akinél boldogan leélheti a hátralévõ életét."

Találkozásunk elsõ percében tudtam, hogy õ mi bulldogunk lesz, nem tántoríthatott el semmi és senki, hogy nálunk lelhessen otthonra. Sose felejtem el azt a nézést, amikor Jadarral, a napoletanonkkal látogattuk meg, szinte tátott szájjal nézett fel az óriásra, hallani lehetett az agytekervények kattogását, hogy ez hogy nõhetett ilyen nagyra. Az elsõ perctõl tökéletes párost alkottak, minta együtt nõttek volna fel. Minden találkozásunk után könnyes szemmel hagytam ott, várva a pillanatra, amikor hazaköltözhet hozzánk. Néhány hónap elteltével, az egész családot megismerve eljött a nagy beköltözés napja, hetven kilométerre kocsikáztatva Florcó hátsóját, december 23-án hazaért – felült a kanapéra, böfizett egyet és lezártnak tekintette a kérdést.

Meghazudtolt minden korábbi állítást, imádta a férjem, nem volt gondja egy férfival sem, imádott kocsikázni, nagy sétákat tettünk a városban is, élvezte az életet. Igyekeztünk neki megadni mindent, amit születésétõl fogva meg kellett volna kapnia.

Jadi halála után õ lett az egyedüli kutyánk, így amikor ismét négylábúakkal bõvült a család magától érthetõ volt, hogy õ lesz a fõnök és így is lett – õ lett a kutyák fõvezére.

Decemberben még Zsargal dokinál volt szájpadlás plasztikája, minden rendben volt, a visszatérõ felsõlégúti megbetegését is szépen leküzdötte, egy utolsó kontroll volt már csak hátra, de már soha nem érünk oda vele.

Négy év, ennyi jutott nekünk együtt, remélem az édes Pötyipocakom csak a velünk töltött idõre emlékezett, a korábbi szörnyûségeket elfeledte és vár rám a túloldalon.

„Én már alszom hûs lomb alatt,
ó, ne zavard meg édes álmomat.
Borulj a síromra halkan, csendesen,
ne félj, nekem már nem fáj semmi sem.”

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon