Egy boldog két kutyás év története
2014.09.15. Egy boldog két kutyás év története

Amikor Györe Csilla, a bulldogmentés vezetõje megkért, hogy írjak arról, hogyan is lettünk kettõs örökbefogadók, még nem is gondoltuk, hogy ez sajnos csak rövid idõszak lesz az életünkben….

De kezdjük az elején!

Az egész gyermekkoromat körülvették az állatok: Családunknak mindig is volt kutyája, voltak macskáim, tengerimalacim, futóegereim, halaim, madaraink (pintyek. papagájok stb.) és még sorolhatnám az ‘állatkertet’. Szóval azt hamar megtanultam, hogy a kutya, macska stb. nem csak egy állat, hanem társ, érzõ lény, akirõl gondoskodni kell, ápolni és törõdni kell vele.
Több éven át, elkerülve otthonról, nem tartottam semmilyen kedvencet. Mikor gyermekeink elkezdtek cseperedni, egyre többször hangzott el hogy ‘Anya! Olyan jó lenne, ha lenne egy kutyusunk!” Mint anyuka a tiltakozás mezejére léptem, hogy, mert „mi lesz a kerttel”, „a lakásba nem való egy kutya” stb….
Teltek az évek, gyûltek a kutyás könyvek, a gyerekek nem felejtettek.
Aztán egyszer csak beadtam a derakamat, hiszen én magam sem értettem már, hogy miért is tiltakozok felnõtt fejjel ennyire.
Gondoltam, ha már kutya, legyen angol bulldog, ami párom nagy álma. Böngészve a szakirodalmat, az angol bulldog nagyon jó választásnak tûnt, hiszen kedves, barátságos, szelíd fajta, nem túl nagy mozgásigénnyel, „kisgyerekes családi kutyának” ideális.
Ahogyan nézelõdtem a világhálón, véletlenül akadtam rá a Noé Bulldog fajtamentés oldalára, ahol a ’Hogyan segíthet?’ címszó alatt ezt olvastam:
’A legnagyobb segítség, ha örökbe fogad egyet gazdátlan kis védenceink közül! Így kétszeresen is segít, hiszen szeretõ otthont nyújt egy rászoruló állatnak és a megüresedõ helyre mi újabb szerencsétlenül járt bulldogot tudunk befogadni!’
Azt hiszem, ez volt az a két mondat, ami meghatározta, hogyha kutya, akkor a Noétól! Több napon-héten át nézegettük a gazdit keresõ bulldikat, örökbefogadási feltételeket, tudnivalókat, híreket stb., mígnem rávettem magam és írtam a bulldogmentésnek. Csillától, kedves választ kaptam és invitált, hogy menjünk és ismerkedjünk meg a kutyusokkal. Egy szombaton felkerekedtünk és meglátogattuk a Noét. Itt mutatta be nekünk Alízt, a süket bulldoglányt. Alíz aznap került a Noéhoz, meg volt szeppenve, alig tudták kihozni a kennelbõl. Így kézben vittem oda a családomhoz. A gyerekek rögtön beleszerettek, dédelgették, simogatták. A boldog mosoly az arcukon mindennél többet ért. Bõ egy óra dédelgetés, séta után teljes egyetértésben megszavaztuk, hogy szeretnénk Alízt örökbefogadni – szerelem volt elsõ látásra. Sajnos, még két hétig a Noénál kellett maradnia, amíg átesett az ivartalanítási, oltási folyamaton, de mi ezalatt lelkesen készülõdtünk az érkezésére: beszereztünk mindent, amire szüksége lehet – és mindent, amire nem. ... és teljes izgalommal vártuk a szombat délutánt, hogy Csilláék meghozzák. Megérkezett! Az autóból úgy kellett kiemelni, hiszen ismét egy idegen helyre került: körülszimatolt az udvarban, de a nappaliban egybõl megtalálta és elfoglalta a fekhelyét. Õ még nem sejtette, de mi már tudtuk, hogy neki itt a helye velünk!
Alízunk nagyon lassan oldódott, jó ideig még a nappaliból sem mert kimenni – mókás volt így kivinni akár csak egy egészségügyi sétára is. A gyerekek minden nap beültek mellé a kosarába, dédelgették, kényeztették, nyúzták, gyömöszölték és õ mindent hagyott végtelen türelemmel. Rendszeresen visszajártunk a Noéhoz: Alíz az elsõ idõkben kizárólag a bulldog kennel közelében akart lenni (ha tehette volna a kennelben is). Közel egy évnek kellett eltelnie, hogy a Noés látogatásból távozóan boldogan szaladjon – némi túlzás ettõl a malacka testtõl - és ugorjon be a kocsiba. Nem vágyódott vissza többé a NOÉ bulldis kenneljébe. Alíz befogadott mindannyiunkat!
Továbbra is nyomon követtük a Noénál zajló eseményeket, a gyerekek azután és – azóta is - gyakran telepedtek le velem a számítógép mellé és fel kellett olvasnom a NOÉs kutyusok történeteit.
Eltelt kb. másfél év és látva, hogy Alízunk mennyire igényli a kutya társaságot is, felmerült, hogy mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy játszópajtást Alíznak. Persze bulldit... Hát, ismét a Noénál keresgéltünk. Csillával és Fatival beszélgetve felbátorodtunk. A 2 kiszemelt közül Csilla Danit ajánlotta. Alízhoz hasonlóan folyton kilógó nyelvével illett a családi képbe...

Az eredmény? Egyik látogatásunkról már két kutyával mehettünk haza!
Dani sok-sok újdonságot, bolondságot hozott mindannyiunk életébe.

Meg kellett tanulnunk, hogy a teraszon nem hagyunk kint semmit, amit fognyom nélkül szeretnénk viszontlátni. Dani mellett megtapasztaltuk, hogy egy kutya is lehet szégyellõs, hogy egy kutya képes saját magánál sokkal mélyebb gödröt ásni, hogy a kerti asztal nem is olyan magas, hogy egy kutya is szeretheti az elcsórt hörcsögkaját, a polcról lepiszkált papírmasé malacperselyt, a sóliszt gyurmát, apa kezébõl ellopott csokit...

Persze ilyenkor mindig tudta, hogy rosszat csinál és jött az ártatlan, tágranyílt, „nem én voltam” bociszem tekintet (Emlékeztek a Shrek-bõl a Csizmás kandúr bûnbánó nézésére? Na, az a fajta, mûvészi fokon elõadva...)

Alíz részérõl is változás történt: osztoznia kellett a szeretetünkön. Kezdetben, megsértõdött és utálkozva nézett Danira, hogy: ’EZ’ mit keres itt? Persze eleinte voltak köztük összetûzések, ami természetes, ha két kutya összekerül, de rövid idõ után teljes egyetértésben összebújva együtt aludtak akár a kutyaházban, akár a szobai fekhelyükön, vagy mellettünk a kanapén.

Szóval Alíz is elkezdett változni: mivel Dani egy hízlegõ, ölbemászó ’cica’, így már Alíz is farkcsóválva, angolos kimértségét kissé levetkõzve üdvözölt minket, tolakodtak, hogy odaférjenek hozzánk. Egész testükben csóválva rohantak a kertkapuhoz, ha megjelent apa autója, vagy a lányok a teraszon.

Mikor ezt a cikket elkezdtem írni, nem gondoltam, hogy ez egyben búcsú is lesz... egy fájdalmas búcsú.
Egy év boldog rombolás után, pár hónapja Dani az oldalára dõlt – roham. Ekkor még nem tudtuk mivel is van dolgunk. Rohantunk az állatorvoshoz: epilepszia. Nem hagytuk ennyiben, tovább mentünk az Epilepszia Centrumhoz. Gyógyszeres kezelés. 1 hónap szünet, majd néha-néha megjelentek ismét a rohamok. Tudtuk, hogy a rohamok kis valószínûséggel fognak csak megszûnni, várhatóan csak ritkulni fognak.
Aztán a kezelések ellenére elkezdtek sûrûsödni a rohamok: elõször csak 2 hetente, majd hetente, 2 naponta, majd az utolsó, folyamatosan szünet nélkül, – ez 4 napig tartott. Minden nap orvos... kezelés a rendelõben, otthon felváltva alvás, 2 óránként gyógyszerek, kúpok, reménykedés, hogy a következõ ébredésnél tisztán néz ránk. A 3. napon már sem enni, sem inni, sem lábra állni nem volt képes. Az ártatlan bociszem nézés helyét átvette a félénk, ’nem tudom mi történik, nem tudom ti kik vagytok, nem tudom hol vagyok’ tekintet…
A negyedik napon egy Csillával folytatott, a telefon mindkét végén sírós beszélgetés után eldöntöttük még egy utolsó próbát teszünk, ha nem javul elengedjük.… Önzésbõl nem hagyhatjuk szenvedni.
Elmentünk hát ismét az állatorvoshoz, újabb agyi nyomáscsökkentés és bódítás, gyógyszerek. Ébredezéssel jöttek ismét a rohamok. A doktornõ annyit kérdezett tõlünk, hogy van-e még mit megbeszélnünk... Nem volt. El kellett engednünk.... a tünetei agyi tumor okozta epilepsziára, és agyvelõvízkórra utaltak.... Az orvostudomány ennél többet nem tehetett.

Nem, nem volt könnyû meghozni ezt a döntést! Talán, ma már elfogadjuk, hogy jól döntöttünk.


Igen, küzdöttünk vele,és érte! Boldogan küzdöttünk, hogy elfogadjon minket, hogy ne kutasson kõolaj után a kertben, hogy ne csórja el a hörikaját, a sóliszt gyurmát, apa kezébõl a csokit… Küzdöttünk, hogy aztán vidáman játszhassanak az udvarban a gyerekekkel. Küzdöttünk, hogy meggyógyuljon, hogy jobban legyen, hogy a következõ ébredésnél tisztán ébredjen. Megtennénk-e újra? Egyértelmû! Dani, a hízelgõs kis ’cica’ annyi szeretet és bolondságot hozott mind a mi, mind Alíz életébe, amennyit soha nem tudnunk viszonozni.

Az alábbi kis képsorozattal szeretnénk elbúcsúzni Danszesztól, aki a szenvedéseit már rég elfeledte és remélhetõleg boldogan gondol vissza a családunkkal eltöltött több mint egy évre!

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon