BullBlog 2011.11.29.
2011.11.29. Szép napot minden kedves olvasónknak! Agatha vagyok és most én írok Nektek pár szót. Képzeljétek, ezek a bulldogos lányok mindig olyan elfoglaltak, hogy nem jut idejük a BullBlog megírására, így most én vettem a hátamra ezt a nehéz feladatot!

Hol is kezdjem, hisz annyi minden történt az elmúlt hetekben!

Persze érkezett sok új kis barátom, talán bemutatom elõször õket.

Lazac egy picit távolságtartó, középkorú, francia bulldog hölgyemény. Nem sokat beszélgetek vele, mert valami epilepszia vagy milyen nevezetû betegsége van, amiért sokszor nincs jól. Rohamai vannak, ilyenkor megmerevedik és bepisil, utána meg annyira morgolódós kedvében van és csak dülöngél jobbra-balra, inkább ilyenkor nem is szólok hozzá. Ha jól tudom a gazdái, legalábbis Õ így hívta õket, pont ezért váltak meg tõle. Most már kapott a doktor bácsiktól gyógyszert, azt mondják ettõl kevesebb olyan rohama lesz és boldogan élhet tovább.

A másik francia bulldog, Kasztanyetta ennél sokkal szerencsésebb volt. Neki a lába, valami combcsontja volt csúnyán eltörve, ami rosszul forrt össze, emiatt nem tudta használni a hátsó lábát. Ezek a bulldogos lányok elvitték az elõbb említett doktor bácsihoz, aki megjavította ezt a csontot benne. Nem is értem, hogy ilyet, hogy lehet csinálni. Biztos valami nagy szerelõ mûhelye van, ahol van neki sok új csont, meg minden. Szóval Kasztanyettát megmûtötték (azt hiszem ez a hivatalos neve ennek az eljárásnak) és pár nap múlva már gazdához is költözhetett olyan emberekhez, akiknek már volt tõlünk egy Nimród nevû kutyusa, aki szegényke betegségben meghalt. Azt mondták a lányok, hogy Õ már ágyban fog aludni a gazdáival. Nem is értem, hogy gyártanak akkora kutyaágyat, amibe az a két ember belefér?

Veszprémi Lindát is a gazdája adta le a veszprémi gyepmesteri telepre. Megunta, mert már nem tudott többet szülni. Õ csak szombaton érkezett meg hozzánk, egyelõre nem nagyon ismerkedik velünk, többiekkel.

Szegény Oktáviával is jól elbánt az élet. A gazdáinak több kutyája is volt és az egyik megharapta. A gazdái nem kezelték a sebét, hanem leadták hozzánk. Nagyon csúnyán nézett ki, sajnos az egyik szemét ki is kellett venni, hiába próbálták megmenteni az orvosok.

Miután Oktávia olyan sokat volt kórházban és sok helyen felvágták, így mindenképp ideiglenes befogadó kellett neki. Az egyik lány Kriszta, akit amúgy nagyon szeretek, mert õ is nagyon kedves velünk, úgy döntött, hogy hazaviszi rehabolni, vagy mi. A lényeg az, hogy Oktávia már nagyon jó helyen van, kapott egy szuper pulcsit és Kriszta kisfia tanítgatja arra, hogy miként kell viselkednie egy bulldognak. Halkan megjegyzem, ezt valaki nekem is elmondhatná.

Cobrával viszont sokat beszélgetek, Õ elmesélte nekem az életét. Szegény, nagyon rossz neki. Pici kölyökként került a családjához, édes kis gombóc volt, nagy boci szemekkel. Megvolt mindene, lakásban alhatott, nagyokat sétált és a két emberporonty nagyon sokat játszott vele. Sajnos a családjának megváltozott az életkörülménye, el kellett költözniük. Õt nem vihették magukkal, így elvitték valami telepre, ahol csak kétnaponta látogatták meg. Majd úgy döntöttek, mivel Cobrának nagyon nem volt jó ott a telepen, hogy inkább kérték a bulldogos lányok segítségét.

Racsnit is a gazdája adta le. Õ nagyon fél az emberektõl, szerintem bánthatták, de még velünk sem akar errõl beszélni.

Aztán végre eljött a szombat reggel, amit mindig annyira várunk. Már kora reggel nagy sürgölõdés volt, nem úgy indult ez a nap, mint szokott. Hohóóóó! Hát itt valami készülõdik, gondoltuk. Igen, születésnapi bulira készült minden önkéntes, ugyanis az egyik speciális projektnek, a MiniMenhelynek volt a 7. születésnapja. Volt minden finomság, sütik, zsíros kenyér és forró tea, no meg finom torta is.

Az ünnepség közepette pedig olyan hírt kaptam, nem is tudtam, hogy örüljek-e, vagy sírjak. A legeslegjobb barátom itt hagyott. Hörbi gazdához költözhetett. Ennek örülök, hogy kapott egy családot, de szomorú vagyok, hogy a barátom, akivel mindig játszottunk, akihez odabújhattam, mikor féltem, elment és soha többé nem látom.

Csucsu, a pacsiostós vénasszony is ágyban alhat már.

Több régebbi sorstársunk is küldött magáról pár fotót. Mennyire jó lehet családban lenni! Remélem hamarosan Hörbi is küld nekem képet magáról!

Ja! El ne felejtsem! Német barátaink saját kezûleg készített ruhákkal leptek meg minket! Köszönjük!

Valamelyik este volt egy álmom, nem tudom, hogy egy emlékfoszlány volt az elõzõ életembõl, vagy a sok karácsonyi mese hallatán álmodtam ezt, de remélem hamarosan valóra válik!

Feküdtem a meleg radiátor mellett, a gazdim ott ült mellettem. Néztük a feldíszített karácsonyfát, miközben kint hullt a hó, a sütõben sült a bejgli és õ csak csendben simogatta a buksimat. Annyira jó érzés töltött el, hogy bár kutyáknál ilyen ritkán fordul elõ, de a szemem sarkába kiült egy könnycsepp.

Azt hallottam, hogy hamarosan (december 10.-én) jön valami Jézuska az állatotthonba, aki hoz majd nekünk ajándékot. Mi itt megbeszéltük a többiekkel és egyöntetûen úgy döntöttünk, hogy ha lehet, mi egy családot kérnénk ajándékba. Egy jó meleg lakást, egy kanapét és simogató kezeket. Bár a bulldogos lányok eleve megígérték mindannyiunknak, mikor bekerültünk, hogy szuper gazdit fognak nekünk találni, de azért biztos, ami biztos, mi ezt kérjük a Jézuskától is.

További információ ITT

Köszönöm, hogy elolvastátok soraimat!

Évi segítségével Agatha

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon