Ideiglenes szeretet
2010.06.02. Egyik este Fati arra kért a Facebookon – csudálatos 21. század -, hogy írjak a fajtamentésrõl, avagy az ideiglenes befogadásról, ahogyan én látom.

Ilyenkor az ember törvényszerûen megtisztelve érzi magát, azután gyorsan kitûz egy határidõt, majd jócskán megijedve azt tapasztalja, hogy egy morzsányi, „papírra vetendõ” ötlete sem születik. Persze cseppet sem errõl szeretnék most értekezni, sokkal inkább arról az édes-keserû csodáról, amit immáron február óta átélhetünk ideiglenes befogadóként.

Édes és csoda, mert szavakkal nehezen kifejezhetõk mindazon érzületek, amiket kivált egy rozoga állapotú, hányatott sorsú, lelkileg is megtört bulldog átváltozása azzá a szeretet-gombóccá, akivé eredendõen született.

S keserû, mert az idõközben – ami olykor csak 1-2 nap – magunkhoz szeretett, hozzánk lényegült társat el kell engedjük egy új családba, netán egy új országba, egy új életbe.

Sokszor hangoztatjuk, hogy a bulldog az nem kutya, a bulldog, az BULLDOG, így, csupa nagy betûvel. Aki egyszer is megosztja az életét velük, többé elképzelni sem tudja, korábban hogyan is élhetett bulldogtalanul.

Noha mindannyian teljesen önálló és egymástól különbözõ személyiséggel, jellemmel és tulajdonságokkal rendelkeznek, mégis némely dolgokban nagy a hasonlóság. Például abban, hogy született bohócok, bármikor képesek megnevettetni és még a szaporítók poklát megjártak humorérzéke is megmarad. Talán pontosan ennek köszönhetik hihetetlenül gyors rehabilitálódási képességüket, illetve a hatalmas szívüknek.

A mindenkori aktuális, ideiglenes bulldoggal együtt négy kutya van nálunk, kedvük szerint kint a kertben, avagy bent a lakásban, s hazudnék, ha azt mondanám, soha nincs köztük összezörrenés, de alapvetõen problémamentesen tudnak élni egymással, meg persze velünk, emberekkel is.

Elsõ ideiglenesünk Csengõ volt, a 7 éves francia bulldog öreglány, akit persze én átkereszteltem Maminak és jól meg is tanítottam az új nevére. Ivartalanítás utáni napon, soványan és kissé alul-szocializáltan került hozzánk.

Eleinte félénk, bizalmatlan, emésztési zavaros volt, de napról napra vált egyre nyitottabbá, felszabadultabbá és egy hét múlva már tökéletesen szobatiszta lett. Gyakorlatilag azonnal elfogadott minket családjának, sõt gazdájának, mert mindenféle tisztogatási, mûtéti seb kezelési kísérletemnek engedett, még az orr-ráncait is hagyta kipucolgatni. Idõvel kiderült, hogy idegenekkel nem ennyire engedékeny, a saját fekhelyét, illetve kedvenc játékát mindig megvédi.

A kezdeti, ismerkedõs és hierarchiai vitákkal tûzdelt 2-3 hét után, Mami szépen beilleszkedett a falkába, összebarátkozott Pocok kutyánkkal és egyre nagyobbakat játszottak együtt. Sok helyre elvittük magunkkal, ahová csak tudtuk és minden helyzetben megállta a helyét, gyönyörû pofikája, kedves, bújós alaptermészete gyakorlatilag osztatlan sikert aratott. Boldogság volt látni, ahogyan kigömbölyödik, megfényesedik a szõre, ragyogóvá csillámosodik a tekintete és visszaköltözik szívébe az emberek iránti bizalom.

Mami három hónapig élt velünk és borzasztóan nehéz volt útjára bocsátani õt, ráadásul a messzi Németországba. Én vittem ki az õt a Noéra az utazás reggelén, személyesen tuszkoltam be a szállító dobozba, mert persze esze ágában sem volt magától bemenni. Kedvenc játékát is odaadtam, hogy egy kicsit érezzen az itthoni szagokból, de így sem értette, mi történik. Egy kicsit meghaltam, amikor az autó elindult vele és társaival, de mikor megkaptuk az elsõ fényképeket, amint birtokba veszi új otthonát, az az érzés kárpótolt valamennyire a hiányáért. Azóta tudjuk, hogy csodálatos helyen él, vannak francia bulldog pajtásai, szeretik, gondját viselik és talán már el is felejtett minket, köszönhetõen az állatok azon csodálatos képességének, hogy állandóan a jelenben tudnak létezni. Nincs felemelõbb érzés, mint visszaadni egy meggyötört léleknek a hitet, a hitet az életben, az emberekben, a csodában. Ezáltal a mi hitünk is megerõsödik.

Nem minden eset ennyire szívszorító, de az elválás még két nap után sem könnyû, amint erre Eby volt a legjobb példa. A Mami távozása után ugyanis bizonyosan tudtuk, hogy mi ezen mód tudunk segíteni leginkább, ráadásul Pocok is nagyon kereste eddigi játszótársát.

Ebyt, aki nálunk nyomban megkapta a Zsebi becézetet, a Boxermajális és Boldog Bulldog Buli délutánján hoztuk haza, majd két nap múlva már költözött is új otthonába, ahol ugyanúgy megtalálta elsõ pillanatban a kanapét, mint nálunk. Neki igazán nem is volt szüksége rehabilitációra, hiszen tökéletesen jó fizikai, és aránylag kiegyensúlyozott lelki állapotban volt, azóta pedig boldog és teljes jogú tagja örökbefogadó családjának.

Amikor írom e sorokat, Tundra (nekünk csak Bubu) – legújabb átmeneti lakónk – éppen hatalmas horkolás közepette húzza a lóbõrt a babzsák párnán. Õ egy igazi sikertörténet számomra, mivel nemhogy a szobatisztaságról, de a simogatásról, játékról, egyéb, természetesnek tûnõ dolgokról sem volt semmi fogalma. Holott nála nagyobb bohócot nem ismerek, s mindez eddigi mostoha körülményeinek dacára maradt meg benne. Három hét után már labdázik, boldogan és éberen õrzi a házat, anyáskodik Pocok felett, tökéletesen beilleszkedett az életritmusunkba, noha bõven van még mit tanulnia. Ugyanis csakis addig „mûködik” hibátlanul, amíg itthon van, a kapun kívülre semmilyen körülmények között nem szeret kerülni, ismeretlen terepen, pedig kifejezetten sokkos lesz.

Vajon mi mindenen ment keresztül az életében ahhoz, hogy ilyenné váljon? Vajon hogyan tudnak egyes emberek tárgyakként, hasznot hozó eszközként tekinteni érzõ élõlényekre? Vajon nekik soha nem olvasták el gyerekkorukban a Kisherceget? Miféle lelki defektus szükségeltetik hozzá, hogy ily méltatlan sorsot szánjon bárki is egy állatnak?

Ezek a kérdések költõiek csupán, hiszen ha vannak is válaszok rá, az alapvetõ problémára úgysem nyújtanak megoldást, sem gyógyírt.

Bevallom, eleinte úgy gondoltam, edzett vagyok már lélekben, engem nem fog úgy megérinteni, ha jönnek-mennek a bulldogok, bizonyos távolság tartással tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Óriásit tévedtem, hiszen egyetlen bulldogot sem lehet távolról szeretni, õk pillanatok alatt becsenik magukat a szívünk legmélyébe, örökre, kitörölhetetlenül. Mindannyiuk számára akad ott hely és nem csak ideiglenesen.

A Noés lányok és Zsargal dokink is sokszor megköszönte már nekünk a segítségünket, hogy vállaljuk ezt az érzelmileg igen felkavaró szerepet, de õszintén szólva úgy érzem, mi tartozunk hálával mindezért.

Hálásak vagyunk, hogy van egy szervezet, egy csapat, akik a mindennél is többet képesek megtenni azokért, akikért mindannyian felelõsek lettünk, amikor megszelídítettük õket. Hálásak vagyunk a mentett bulldogoknak, akik újabb és újabb fazettáit csillantják fel elõttünk a szeretet gyémántjának.

Soha nem lehet túl sok kutyánk itthon ahhoz, hogy ne férjen el még egy, aki segítségre, szeretetre, gondoskodásra szorul, aki cserébe újabb és újabb leckét tanít nekünk az õszinte, önzetlen, tiszta szeretetrõl, amelyre csakis õk képesek igazán.

Köszönöm nekik, nektek, hogy segítetek igazibb emberré válni, és remélem, hogy mindannyiunk legkisebb cselekedete is jobbít valamit ezen a világon!


sztike

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon