Karola új élete
2015.03.15. Kicsit megkésve, de annál nagyobb örömmel szeretnénk beszámolni, Karola -buci új életérõl.

Március 7.-én volt 4 hónapja, hogy Karolka betette a tappancsát az otthonunkba és ezzel elegánsan feje tetejére is állította az egész addigi – teljesnek hitt – életünket. Amikor Csilla búcsút mondott nekünk, úgy tûnt, hogy végtelen egyszerû dolgunk lesz, hiszen Karola gyorsan megvacsorázott és el is dõlt. Az elsõ este zökkenõmentesen indult, majd éjszaka elkezdõdött a rémálom. Karolkán teljesen eluralkodott a stressz, remegett, zihált, járkált és sehogy sem akart megnyugodni. Engem gyerekkorom óta mindig kutyák vettek körül, de õszintén szólva teljesen tanácstalan voltam, hogy mit kellene ilyenkor csinálni, ugyanis ennyire rémült és félõ kutyával még soha nem volt dolgom. És ekkor döbbentem rá, hogy Karolával az összeszokás teljesen más lesz, mint a korábbi, befogadott kutyusainkkal. A korábbi kutyusok utcáról kerültek hozzánk, és bár nem volt nekik könnyû a kóbor-élet, viszonylag gyorsan berendezkedtek nálunk és feloldódva élvezték és élvezik a mai napig a gondtalan és elkényeztetett kutya-életet. Karola viszont más volt. Az elsõ pár hétben egész nap csak aludt, olyan mélyen és olyan kimerülten, mint aki még talán sosem – de legalábbis nagyon nagyon régen – tudta magát félelem nélkül elengedni és pihenni, anélkül, hogy ne kelljen résen lennie, hogy mikor kell magát megvédenie. Végtelenül kimerültnek és megtörtnek látszott és – bár nagyon kedves volt – látszott rajta, hogy borzasztóan bizalmatlan. Minden neszre összerezzent, ha hozzáértünk rögtön fülét-farkát behúzva összezsugorodott és megmerevedett. Nap mint nap éreztük, hogy milyen borzalmakat kellett átélnie a szaporítónál, a sintértelepen és a köztes idõszakban, amikor egyedül kóborolt Karcag környékén, egészen addig amíg Ti meg nem mentettétek. Õszintén szólva – bár bíztunk és hittünk benne – nem tudtuk, hogy fog-e még valaha is önfeledten és magabiztosan viselkedni és hogy a megtört lelke helyrejön-e még valaha annyira, hogy egyszer õszintén és zavartalanul megélhessen boldog, családos és önfeledt pillanatokat.

Mára viszont már örömmel mondhatom, hogy úgy tûnik egy megtört Buci-lélek is „megjavítható”. A változás nagyon lassan kezdõdött és észrevétlenül, pici lépésekben zajlott és zajlik folyamatosan, de ha visszagondolok az elsõ éjszakára és az elsõ napokra, olyan mintha nem is ugyanaz a kutyus lenne. Miután fizikálisan elkezdte magát összeszedni szép lassan egyre érdeklõdõbb lett. Elõször csak a nappalit, aztán már az egész lakást kezdte a magáénak érezni. Magabiztosabban kezdett mozogni, a füleit már néha hegyezte és az összerezzenések és az „összezsugorodások” is kezdtek abbamaradni. Elkezdett játszani a játékaival. Elõször csak akkor, amikor nem látott minket, és amikor bementünk a szobába rögtön abbahagyta, valószínûleg azt hitte, hogy valami rosszat csinál. Honnan is tudhatta volna, hogy játszani szabad, sõt kötelezõ egy boldog(ocska) bulldognak?! Aztán már kezdett akkor is játszani, ha a szobában voltunk, de ha mi is szerettünk volna hozzá csatlakozni, rögtön abbahagyta a játékot – még mindig félt. Aztán egyik este odajött hozzám és finoman elkezdte rágcsálni a kezem, hogy játszunk egy kicsit együtt. (Ma már ez lassan egy rituálé, hogy lefekvés elõtt szól, hogy játszunk még egy kicsit és persze ilyenkor bármilyen késõ van vagy bármennyire ocsmány nap is elõzte meg az estét, játszunk.) És napról napra így lett és lesz egyre magabiztosabb és boldogabb. Ma már farkcsóválások és ugrálások közepette jön-megy, rendezkedik, kiszalad az ajtóhoz ha jön valaki és köszönt minden érkezõt az õ SAJÁT otthonában, az õ SAJÁT családja nevében. Már nem csak meghallgatja, hogy Õ teljes jogú családtag, sõt az életünk középpontja és, hogy nagyon szeretjük – ezt minden nap elmondjuk neki – hanem érti, érzi és ennek megfelelõen is viselkedik már. Mindenhol jelen van, mindenben részt vesz és mindenben osztozik. Mi pedig a lassú fejlõdés során átélhettük és átélhetjük azt, amit szerintem csak olyanok tapasztalhatnak meg, akiket hasonló, hányattatott sorsú Bucival sodor össze az élet. Látni egy ilyen kutyus szemében a fejlõdést, a szeretetet, a ragaszkodást, az õszinte hálát, az egyre növekvõ bizalmat és a hitet, hogy az élet lehet jobb, sõt, az élet lehet jó és boldog is, egy semmihez nem fogható, fantasztikus érzés, aminek köszönhetõen mi is többek lettünk, a mi életünk is teljesebbé, jobbá és boldogabbá vált.

Végezetül pedig szeretnénk Nektek köszönetet mondani, hogy megajándékoztatok minket Karolával és ezekkel az érzésekkel. Nélkületek mindezzel szegényebbek lennénk. És köszönjük Nektek és minden segítõtöknek azt is, hogy magatokat nem kímélve, kemény munkával és fáradtsággal naponta sok, Karolához hasonló, hányattatott sorsú kutyus és más állatka életét mentitek meg, kicsit jobbá téve ezzel minden alkalommal az egész világot.


u.i.: Elnézést, hogy a beszámolónk kicsit hosszú lett, de az a helyzet, hogy ha Karoláról van szó nem tudom abbahagyni az áradozást. De hát az elfogult szülõk már csak ilyenek, nem?!

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon