Oktávia naplója
2012.02.09. Nagyon sokan kérdezték a Noés angyalokat, hogy alakult életem mostanában. Szokatlan azt éreznem, hogy érdeklem az embereket, hogy aggódnak értem, hogy gyengédséggel, szeretettel beszélnek rólam.
Eddigi életemben, hogy jó kutyának nevezzenek gazdáim, szép és eladható kiskutyákat kellett világra hoznom. Nyolc vagy kilenc alkalommal ejtettek ezért vágást a hasamon. Én igazán jó kutya akartam lenni, és mégsem éreztem, hogy õszintén szeretnének…
Aztán jött az a csúnya incidens az utolsó kiskutyáim után. Megsebesültem, magamra maradtam, már mindegy volt minden… Ekkor jöttek a Noés angyalok, és védõszárnyaik alá vettek…Sokáig voltam kórházban, küzdöttek az életemért, és persze eközben rájöttem, hogy ha megpróbálok küzdeni én is, akkor talán megtapasztalhatom végre milyen is amikor õszintén szeretnek.
Sajnos a sérülésembõl adódóan a bal szememet nem lehetett már megmenteni. Az állam is sérült azon az oldalon. Fél centi volt a maximum, amennyire ki tudtam nyitni a számat. Épp, hogy a nyelvem csücskét ki tudtam nyújtani, de éltem!
A kórházból egyenesen egy meleg kuckóba költözhettem, ahol senki nem szörnyülködött azon, hogy nézek ki, milyen büdi vagyok, hogy gennyes, véres nyál csurog ki folyamatosan az érzéketlen bal pofimból. Gondoznak és SZERETNEK…Önmagamért! Nem várnak tõlem ezért semmit. Nem akarják, hogy könnyen eladható szép kiskutyákat szüljek, hogy divatkutyaként pózoljak az oldalukon, hogy nyúzható plüssjáték pótlék legyek a gyermekeik számára.

Eleinte fecskendõbõl itattak, hígra pépesített tápot próbáltak bepréselni a résnyire nyíló számba. Mikor már kicsit erõre kaptam, megpróbáltam egyedül is megküzdeni az evéssel. Hát….

Bár a gyomromon kívül jutott kutyaeledel a padlóra, falra, radiátorra, és a lakás egyéb zugaiba is, de szép lassan elkezdtem gyarapodni.

Próbáltam jó sokat pihenni, hogy minél elõbb meggyógyuljak.

Megismerkedtem a ruházkodással…Végre nem dideregtem remegõ testtel,és pisiléskor sem fagyott be a popsim.

Teltek a napok, és bár súlyom már megnyugtató volt, sajnos a harapás helye, és a mûtéti seb nem gyógyult az elvártaknak megfelelõen.

Az ivartalanításom alkalmával, az államon és a számban is újabb mûtéti korrekcióra volt szükség. Kiderült, hogy a sokáig kezeletlenül maradt sérüléstõl az állkapocscsontom egy része kezdett elhalni. Az orvosom szerint most nagyon sok múlik rajtam. Kaptam egy kis idõt, és ha ez alatt szépen begyógyulnak a sebeim, és megáll a csont elhalása, akkor nincs további mûtét.
Ha nem így történik, akkor egy nagyon komoly sebészeti beavatkozást kell elvégezni a bal pofimon.
Én tudom, hogy van miért küzdenem, és küzdök is. Nagyon köszönök minden egyes rám gondolást, sok erõt ad és nagyon-nagyon jól esik!

Ígérem, adok még hírt magamról, a bulldog-lakból…

Oktávia

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon